~7. Fejezet : Hisztéria~

Evivel megcsináltunk egy rakat sütit, és egy tálcára tettünk magunknak néhány darabot belőle, csináltunk pop-cornt, és leültünk filmet nézni. Kb a közepénél tartott a film amikor megcsörrent a telefonom.
-Na basszus!-mondtam halkan, mialatt Evi leállította a filmet.
-Mi az?-nézett rám.
-Anyu az. Nem tudja h elmentem otthonról.
-Mondd azt neki, hogy sürgősen kellett, hogy gyere, mert valami miatt nagyon nagy szükségem volt rád, és elfelejetetted felhívni.-talált gyorsan egy nagyon ütős okot.
-Rendben.-mondtam és felvettem a telefont.-Szia anyu!
-Szia kicsim! Merre vagy?-kérdzete anyu, meglepően nyugodt hangon.
-Hát... Átjöttem kicsit Evihez.-úgy gondoltam, hogy nem lesz szükség az Evi által kitalált jó kifogásra.
-Értem. Mikor óhajtasz hazajönni?
-Nem ma az tuti.-mondtam neki durcásan.
-De hát ruhád sincs ott...-kezdte, de belevágtam mielőtt folytatta volna.
-Majd Evi kölcsön ad egy farmert meg egy pólót, és kész.-mondtam.
-Oké. Pénz van nálad?
-Anyuu!! Ne aggodalmaskodj már! És igen van. Itt van nálam a bankkártyám, meg még kb 10 font készpénz.-nyugtattam meg.
-Rendben édeském.Akkor jó szórakozást!
-Szia anyu puszi.-mondtam és letettem a telefont.
-Nézzük tovább a filmet?-kérdezte, és felkapta a távirányítót.
-Evii... De egy bunkó vagyok! Meg sem kérdeztem, hogy itt alhatok-e.-húztam össze a szemöldököm.
-Hát nem biztos, hogy ma nekem jó. Majd anyuék megmondják. Fel is hívom Anyut.-mondta, és letette a távirányítót, és a telefonhoz ment. Kb 5 percig telefonált, és leolvashatatlan érzelemmel az arcán tette le a telefont.
-Na?-kérdeztem.
-Nem engedi meg anyu. Azt mondta, hogy most kezdődött a nyári szünet, és szeretne holnap elmenni a családdal holnap Írországba.-forgatta a szemét.-Bár nem értem miért pont Írországba, mikor az úgyis közel van, de ő tudja.
-Hát jó. Akkor szerintem én másohol alszok. Kövezzenek meg, de én semmi esetre nem megyek ma haza.-mondtam unott fejjel.
-És mégis hol alszol?-kérdezte riadt szemmel.
-Megoldom nyugi. Pár telefon az egész.-mondtam, és előkaptam a mobilomat a zsebemből, és felhívtam egy másik barátnőmet, Christinát, de ő nem vette fel.
Egy csomó haveromat havtam, de mindenki vagy nyaralni volt, vagy éppen nem vette fel a telefont.
-Na jó. Úgy tűnik mégis kénytelen leszek hazamenni.-mondtam undorodó arccal.
-Sajnálom.-nézett rám Evi.
-Szerintem megyek.-mondtam, és felkaptam a cipőmet, megöleltem és megpusziltam Evit, és kiléptem az ajtón.
-Vigyázz magadra!-integetett.
Én csak vissza mosolyogtam, bár a sötétben nem hiszem, hogy sokat látott volna belőle. Bepattantam a kocsiba, és kb 120-szal hajtottam hazafelé.
Egyszer csak megáttam egy nagyon hosszú kocsisor előtt. Dugóba keveredtem. Remek! Persze hogy London legjáratlanabb útján ilyenkor van dugó! Én mázlista.
Felsóhajtottam, és gondolkozni kezdtem. Pörgött az agyam mindenen. Az egész napot újra és újra végigjátszottam az agyamban. Gondolataimból a mögöttem álló autók dudálása riasztott fel.
Láttam, hogy előttem nincs senki, így azonnal felgyorsítottam 100-ra, és elhúztam onnan. Egyenesen haza. Amikor megérkeztem beálltam a garázsba, és azon az ajtón mentem be ami a garázsból, a házba nyílik.
-Csáó!-kiáltottam ahogy beértem a nappalihoz.
-Kry! Te meg hogyhogy itthon vagy?-kérdezte anyu lepődötten.
Normálisan akartam válaszolni, de ahogy megláttam, hogy ott ül a bátyám, és mellette Viki, nem tudtam csak gusztustalan stíluban válaszolni.
-Miért talán zavarok?-kérdeztem idegesen.
-Nem kicsim dehogy is, csak úgy volt, hogy Evinél alszol nem?-nézett zavarodottan rám.
-De mégsem.-nyögtem oda neki, majd ittam egy pohár vizet, lecsaptam a poharat, és felmentem a szobámba.
Keresztbe ledőltem az ágyon, és a plafont néztem. Olyan jó csönd volt! Ezt a csendet nagy bosszúságomra kopogás törte meg. Felültem az ágyon, és flegmán kiszóltam.
-Mi van??-Viki nyitott be a szobámba, mire engem megint elöntött a düh.-Te meg mi a jó fenét akarsz itt?
-Kry kérlek hallgass meg!-kérte.
-Nem hallgatok én semmit! Undorító vagy!-éreztem, hogy nemsokára önkénetelenül is felemelem a hangom.
-Kérlek szépen! Csak annyit halgass meg, hogy mi történt amíg nem voltál itthon!-kérlelt.
-NEM!-Mostmár tényleg ordítottam.-Takarodj ki a szobámból! Látni sem bírlak!-az utolsó két szónál kicsordultak a könnyeim. Ahogy láttam Vikié is.
Viki fogta magát felállt, és odasétált az ajtómhoz. Megállt, és halkan annyit mondott:
-Sajnálom Kry. Ha hallanád az egészet, talán megértenéd.-suttogta, majd könnyes arccal kiment a szobámból.
Ahogy becsukódott az ajtó zokogni kezdtem, és elborultam az ágyamon. Megint kopogtak.
-Mi van már megint??- ezt ordítva mondtam.
-Nyugii! Hugi csak én vagyok.- Ült le mellém.
-Téged sem akarlak látni!!-mondtam arcomat a párnába temetve.
-Csak azért jöttem, mert Viki sírva szaladt el. És kiváncsi vagyok mit beszéltetek, ami így felzaklatta.-érdeklődött.
-Jajj! Kiváncsi vagy, miért sírt a drága kis szerelmed?? Tudod mit? Én meg arra vagyok kiváncsi, hogy Kate (tudod a barátnőd) tudja-e, hogy a hugod legjobb barátnőjével hemperegsz.-vágtam neki,mire ő bűnbánó arcot vágott.
-Figyelj Hugi! Ne Vikire haragudj! Ő nem tett semmit. Ő csak...-nem tudta befejezni, mert belevágtam a szavába.
-Ő csak hagyta, hogy lefektessed. Értem én. Csak nem érdekel.-mondtam, mostmár kicsit nyugodtabba, bár még mindig sík ideg voltam.
-Nem. Nem teljesen ez akartam mondani..Csak azt, hogy Viki nem tehet róla. Neki csak...túl gyenge az akaratereje, és nem tudott ellenállni, főleg, mivel amióta ti barátok vagytok, azóta bejövök neki.-nézett idétlenül.
-Aki akar az ellen tud állni!-kiáltottam- Ő nem gyenge akaraterejű. Csak szimplán beléd esett, és hagyta, hogy ágyba vidd!-ordítottam a képébe.
-Akkor értsd meg, hogy miért feküdt le velem. És éppen ezért nem az ő hibája!-mondta, de már felemelte a hangját.
-Igazad van!-sóhajtottam, majd felhúztam a lábam az ágyra.-Te voltál az aki lefektette, és kihasználtad, hogy belédszeretett.-kiabáltam, és hozzávágtam egy párnát.- Kihasználtad a legjobb barátnőmet te rohadék!-mostmár teljesen kieresztettem a hangomat.
-Hugi sajnálom.-mondta halkan.
-Ne! Ne nevezz Huginak! Azok után amiket velem, és a legjobb barátnőmmel tettél, én inkább csak egy idegennek tekintelek, akivel kénytelen vagyok egy házban élni!-kiabáltam, és már megint elbőgtem magam.
Liam nem mondott semmit, csak felállt az ágyamról, és kiballagott a szobámból. Éreztem, hogy most tényleg olyat mondtam, amit nem kellett volna. Ezzel a beszólással nagyon megbántottam.
De amit tett azt soha nem fogom neki megbocsátani. Teljesen kiakadtam, és csak ültem a szobám csöndjében, és a térdemet átölelve, halkan sírtam.